Lényegében véve mindenkiben van több-kevesebb konformizmus, deviancia, nonkonformizmus. Ezek személyiségrészek és a selfhez való viszonyuk alapján határozhatóak meg. Az hogy ki melyik tipusba sorolható a domináns személyiségrész mutatja meg.

  A deviáns személyiségrész az amelyik fenntartja az „önmagával” (selfjével) a kapcsolatot, a nonkonformista rész viszont már azonosult vele. A deviáns akkor kapcsolódik önmagához (lelkéhez) amikor deviáns szertartásait éli meg. A normális embernek, véleményem szerint vannak deviáns szertartásai. A lélek Ancsel Éva filozófus szerint az ember szenvedő része. Ha a szenvedő részeddel ápolod a kapcsolatot, akkor a lelkeddel- Isteni elemeddel állsz kapcsolatban.

  Ez a kapcsolat egyfajta szertartás formájában történik meg. Régen Isten vagy Jézus volt a fő belső kép (szimbólum) amihez kapcsolódott az ember. Ma már mindenkinek van egy kedvenc filmje, tevékenysége, hobbyja vagy egy „cselekvéssorozata” ami mindenkor, mindig ugyanúgy játszódik le. Ezekben a cselekvéssorozatokban tehát az a közös, hogy mindenkor, mindig ugyanúgy játszódnak le, és ugyanazt az állapotot váltják ki (tehát rítusok). Lényegük az önmagam sajnálata, az önmagammal való együttérzés, vagyis az önmagammal (lélek, self) való kapcsolat, egység megélése.

  Ezt nem olyan nehéz megérteni, hisz az ember hétköznapjaiban állandóan társadalmi énjéhez alkalmazkodik, és így az egyéni, személyes én (önmaga) elhanyagolódik, gyakran elnyomódik. Kell egy olyan rítus ami feltölti, energetizálja a lelket, hogy az egyén ne legyen teljesen „önmagán-kívüli”, tehát konformista- vagyis olyan aki leválasztja magáról lelkét, mély-énjét.